Kisgyermekes anyukákkal beszélgetve sokszor találkozom azzal a mondattal, hogy szétcsúszott, nincs ideje semmire, legkevésbé magára. Hogy ez egy lefelé tartó spirál, ami egyre rosszabb és rosszabb lesz. Mert úgy érzi, amióta otthon van, csak szétesik a napja. Mi több, ő maga is. És tudta, hogy ez lesz…. Már a terhesség alatt ettől rettegett. Szétcsúszott anya-para.
Amikor terhes voltam egy barátnőm azt mondta: “Hát, az otthon lét nem lesz egy méznyalás! Az teljesen normális, hogy csatakos hajjal, kialvatlanul, kinyúlt macinaciban kóvályogsz, de addig azért ne süllyedj majd le, hogy a rendelt kaját a műanyag dobozból eszed meg.”
És ez valahogy becsípődött. Már terhesen. Hogy na, ezt én nem akarom.
Nem a műanyag dobozt, az nem izgat. De azt eldöntöttem, hogy nem lesz kinyúlt macinaci (és remélhetőleg, csatakos haj is csak ritkán…). Hogy attól, hogy otthon vagyok, igenis felöltözök rendesen.
Azért, mert valamiféle keretet ad a napnak, elindítja.
Nyilván nem a tűsarkokon tipegés volt a cél (amúgy se az), csupán annyi, hogy igenis nőnek érezzem magam. És felöltözök akkor is, ha home office-ozom, akkor is, ha tudom, hogy csak skype-os coachingjaim lesznek aznap és akkor is, ha csak a játszótérre megyek. Nincs szakadt, kinyúlt ruha. Nincs olyan, hogy „kutyasétáltatáshoz” jó lesz.
Ahogy a barátnőm mondaná, “összerakom magam”. Igen. Magamért. Nem csak azért, mert kimegyek az utcára, vagy mert állásinterjúm lesz.
az igazi szétcsúszott anya-para
Amikor a babavárás szóba kerül, mindenkinek van egy anya-parája. Mindenki mástól retteg, de a rettegés közös bennünk. Ebben jórészt benne vannak a hiedelmeink, a külső információk tömkelege (ami tényleg rémisztő), de leginkább az, hogy mi vagyunk önmagunk legnagyobb kritikusai…
És nem elég nekünk a gyerek miatt aggódni, még önmagunkat is előszeretettel frusztráljuk azzal, hogy már előre tudjuk, hogy ez se fog menni, meg az se fog menni.
Önmagammal kapcsolatban nekem a szétcsúszást az jelentette volna, ha nem nézek ki „normálisan”. Bármit is jelentsen ez számomra. Az ügyfelem, aki ezt a történetet most felszínre hozta bennem, amiatt aggódik, hogy nem lesz elég ideje azokra a dolgokra, amik feltöltik. Nem tud majd olvasni, sportolni, nem lesz énideje. Egy folytonos rohonás lesz az élete, amiben nem lesz ideje önmagára.
A gyerekkel igen ritkán alakulnak úgy a dolgok, ahogy tervezzük. Nem lesz minden olyan, mint előtte, nem fog minden beleférni. Nem fog menni, hogy pihenni is tudjunk, meg legyenek minden héten romatikus vacsoráink is a párunkkal. Nem lesz minden ruha mosva-vasalva a helyén, nem fog folyamatosan csillogni-villogni a lakás. Nem lesz heti 7 edzés. Nem most fogjuk megdönteni az egy év alatt elolvasott könyv rekordunkat. Mert minden együtt tényleg nem fog menni. És igen, lesznek szétcsúszott napok.
De abban hiszek, hogy ami igazán fontos számunkra az menni fog.
Én megtartottam a magamnak tett fogadalmam és azóta sincsenek lógó macinacis napok.
Aztán, hogy volt-e, lesz-e időm a műanyagdobozból tányérra szedni az ebédet, egyáltalán leülni a dobozzal, vagy állva, a konyhában eszek csak pár falatot, az nekem már mindegy.
